Naplóféleség az Erdélyben töltött napokról. 2. és 3. nap

2012. augusztus 2.
Mikor felébredtem, Fiam a sátor előtt ült, s egy bácsi románul beszélt hozzá, mire ő: "Nem beszélek románul." A bácsi elmondta a magáét, s továbbállt. Később visszatért, egy idős bácsi volt, aki feleségével és állataival nyaranta feljön a hegyre, s itt élnek, míg tart a jó idő. A telet lent töltik a faluban. A turistáknak tejet adnak el, "palacsintát" sütnek, ami inkább töltött lángos. Ott még létezik ez az életforma. Még, mert a fiatalabb generáció nem folytatja a hagyományokat.
Mikor aztán kikászálódtam a sátorból, a két gyerekem már fenn volt a sátrak mögötti domboldalon. Igazi medveparadicsom ez, málnát, szamócát, áfonyát csipegettek kis mackóim. Felkapaszkodtam hozzájuk, Leányzóm körbenéz, s azt mondja: "Ez szebb, mint a Balaton!" Mire én elnevettem magam. Hogy szebb-e? Annak is megvan a varázsa, de ez a hely... annyira békés, nyugalmat árasztó.
Ezt a napot a pihenésnek, berendezkedésnek szenteltük. Reggeli után újra nekiugrott a három fiú az engedetlen sátornak, s 10 perc alatt állt.

Napfelkelte

Házépítés

Délutáni pihenés a fenyők árnyékban

Kajára várva

A térkép szerint ez a hely sátorozásra kijelölt terület, de gondolom, könnyebb kitenni egy táblát, mint megfelelő körülményeket teremteni. Gondolok ezen csak szemétgyűjtó helyet. Meglepett, vagy inkább megdöbbentett, mennyi a szemét, szanaszét szórva. De: sehol egy konténer, de még egy kuka sem. Ennek ellenére össze lehet gyűjteni a szemetet, mi is ezt tettük, s magunkkal vittük. A patak túloldalán egy népes, több, mint 40 fős csapat táborozott, azok után sem maradt egy darab szemét sem. De volt, aki kijött hétvégére piknikezni, akkor csend sem volt, de tisztaság sem utánuk. Van még hova fejlődniük...

Pádis-fennsík
Tulajdonképpen ez úticélunk. Úgy 20 évvel ezelőtt voltunk itt, szintén sátorral. Emlékeimben megmaradt a Csodavár elképesztő méreteivel, a Szamos bazár szédítő magasságaival, az ijesztő zsombolyok, a didergős jégbarlang, de a legcsodásabb a Galbena szoros volt. Ide sajnos most nem jutottunk el... Hogy mennyire volt fárasztó eljutni ezekre a helyekre, arra nem emlékszem, de megtapasztaltuk:-)
A Pádis fennsík az Erdélyi-szigethegységben található, a magyar-román határtól úgy 100 km-re, a Nagyvárad- Belényes-Vasaskőfalva útvonalon.  A mindössze 36 km2-es területen rengeteg természeti csoda található: barlangok, sziklaszorosok, vízesések, víznyelők, jégbarlangok, zsombolyok, források, búvópatakok. Némelyik európai mércével mérve is jelentős.
A természeti látnivalók autóval nem közelíthetők meg, így több órás, érintetlen erdőkön át vezető ösvényeken való gyaloglás vár az elszánt turistákra. Elszántság a terep miatt is szükségeltetik, hisz meglehetősen nagyok a szintkülönbségek, helyenként kövek, gyökerek között, meredek lejtőkön le-fel. Nem elrettentésképp mondom, hisz gyerekek és idősek is megteszik az utat. A látvány minden esetre kárpótolja a fáradságos utat.

3. nap
Csodavár

Előző nap lelkileg felkészültünk erre az útra, s reggeli után nekivágtunk. Ha az elsőként megnézett sátorozóhelyen maradunk, jóval rövidebb út várt volna ránk, így órákkal többet kellett gyalogolnunk.

Elindultunk

Ezt a fát 20 éve is megcsodáltuk

 Az út első része egy, itt-ott fenyőfákkal tarkított, hosszú réten át vezetett. Egy enyhe emelkedőt követően bevezetett minket az erdőbe az ösvény, innen lefele mentünk. Gond egy szál sem, csak majd akkor lesz, mikor vissza is kell jönni:-) Még mindig, és még mindig lefele, míg végül kiértünk a Ponor-rétre, ahol a kristálytiszta, bő vizű patak mentén egy ösvényen el lehet jutni a sziklák tövéből előtörő forráshoz.

Lefele

Ponor-rét

Patak

Ponor-forrás

 A réten, a patak közelében megpihentünk, tízóraiztunk, majd továbbmentünk. Hédi nagy örömére népes ménes közelében vezetett el az utunk. Többször megcsodáltuk ezeket a lovakat, melyek csak úgy, mindenféle őrizés nélkül legelészgettek a tisztásokon.

 Megint egy domb állta utunkat. Fel kellett menni rajta, aztán le. Áfonyázásnak álcázott pihenéseket iktattunk be menet közben.

 Végre elértünk az autóval még járható úthoz, a Glavoi-rét felől közelíthető meg. Innen már csak egy "kőhajítás" az uticélunk. Egyre csak lefele haladtunk, gyökerek és simára koptatott kövek között. Alaposan a lába elé kell nézzen az ember fia-lánya, ha nézelődni akar, bizony meg kell állni. Nézelődni márpedig lehet. A nép is egyre több volt, ki még lefele tartott, más már visszafele.

 Végre megpillantottuk:

 A barlang tulajdonképpen egy hatalmas víznyelő, Románia legmagasabb barlangbejáratával büszkélkedhet. 150 m-t kell még ereszkednünk, hogy a mélyébe tekinthessünk. Az ereszkedést kötelek segítik, de a bátrak enélkül is elindulhatnak. Mi egy darabig bátrak voltunk, aztán volt egy pont, amikor azt mondtam, tovább nem megyek. De Sógorom a segítségemre sietett, Férjem ugyanis igyekezett a gyerekek után. Másztak ők, mint valami kis zergék. Ahogy egyre lejjebb ereszkedtünk, egyre hűvösebb lett.

Párom a gyerekekkel

Micsoda méretek!

Egész ügyesen másztak:-)

A Csodavár másik nyílása

Visszatekintve

Odalent a gyerekekkel

 A mélyben zubogott a patak, amely majd a Galbena völgyében fog újra a felszínre törni. 20 éve le lehetett menni a vízhez, most akkora sziklák gördültek a barlang mélyére, hogy felszerelés nélkül nem lehetett leereszkedni. Egy darabon tovább járható lenne a barlang.
Míg odalent időztünk, odafent is készülődött esni, erre egyre hangosabb dörgés figyelmeztetett. Igyekeztünk kijutni, mielőtt megeredne az eső, mert a vizes köveken már nagyobb kaland lenne visszajutni. Jobboldalt létra segítségével lehetett átjutni a szomszédos katlanba. Mire felértünk, már csöpögött is az eső. Míg Nővéremékre vártunk, el is csendesedett. Vártunk ugyan rájuk, de dicséretére legyen mondva, fóbiái ellenére mindenhova eljutott, ahova mi is.
A szomszédos víznyelő megint ámulatba ejtett: egy óriási katlan, hatalmas sziklafalakkal övezve. A derekába taposott ösvényen körbe lehet járni, s feltekinteni a szédítő magasságokba.

Másik ösvényen fel lehet jutni az egész együttes tetejére, fentről, az állítólag nem túl jó állapotban lévő kilátókról megcsodálni a vidéket. Ezt kihagytuk, az időnként szemerkélő esőben elindultunk hazafele. Először  is ki kellett jutni a víznyelőből, volt, mit mászni felfele.
Aztán dombon fel, dombon le, lovas tisztáson át, Ponor-réten ebéd, s nekivágtunk a dombnak, melyen elsőként ereszkedtünk le. Fárasztó volt, de olyan jó volt megpihenni a tetőn. Innen már hamar hazaértünk, azaz a sátrakhoz.
Bármilyen fáradtak voltunk, puliszkavacsorát követően jó hangulatú esténk volt. A fiúk nagyon elemében voltak, még egy kis táncra is futotta:-)