Csak egy kép

Ezt muszáj megmutatnom:-) Könnybe lábadt tőle a szemem...

Hogy miért is? Szülővárosom, Zilah főtérének egy részletét ábrázolja. A szebbik felét. Mert bizony alaposan elcsúfították az egykor kedves, bájos, régi főteret. A képen az egykori  Vigadó épülete látható, a parkban, a fák között a meghurcolt Wesselényi szobor búvik meg, csak a talapzata látszik. A kép jobb oldalán pedig annak az utcának az eleje, amit róttam 27 évig. Háttérben pedig a Meszes vonulata, rajta keresztül vezet az út Kolozsvár fele.
Olyan, amilyen, de mégis itt nőttem fel, s nem számít, hogy szerettem itt élni, vagy sem, de ide köt olyan sok minden, s olyan szívesen térek ide mindig vissza! Pedig egyre kevesebb és kevesebb ismerős arc jön velünk szembe az utcán. Folyton megváltozik valami... De a lényeg ott marad: az utca, ahol a szülői ház kissé átalakított formában ugyan, de ott van, s mindig megnézzük; a főtér, ahol találkoztunk annak idején a város különböző pontjain lakó osztálytársakkal, s amely nevezetességeit előszeretettel mutogatjuk gyerekeinknek; iskolák, boltok, piac, utcák- mind-mind nevezetesek valamiről- , legalábbis az emlékeink számára. S az örök Meszes! Nem a legszebbike az erdélyi hegyeknek, de számunkra igen kedves. Ifjúkorunkban, ha az idő engedte, télen-nyáron a Meszest róttuk. Minden völgye rejtett valami szépséget. Minden patak medrén felfele haladva kisebb-nagyobb vízesésekre leltünk. Legelésző bivalyokat kerülgettünk, szalonnát sütöttünk, somot szedtünk, s olyan gondtalanok voltunk... Csak akkor ezt még nem értékeltük:-)
A képet itt találtam, rögtön el is mentettem magamnak.
Annyit tudnék még mesélni! Tervezem, hogy fogok, de hát az én terveimnek szokása, hogy dugába dőlnek:-)

Ezt a fotót is onnan mentettem, századeleji felvétel lehet a városról. Egyik kedvenc a rengeteg régi fotó közül. Egy diófa alá befér a város:-) Azóta már többszöröse  mint beépítettség, mint lakosság szempontjából. Szemben a két magyar, a római katolikus és a nagyobbik, a  református templom. Ezek uralták a várost. Ma már nem...

Egy kis nyáridéző

Idén is Erdélyben nyaraltunk. A csodálatos Torockót néztem ki úti célul, s nem bántuk meg.
Miért nem írtam eddig róla? Nem volt határozott szándékom. Illetve igen, csak más formában. De időm egyre kevesebb. Nem tudom, hogy csinálom, de egyre kevesebb a szabad időm, amit többek között blogozásra szánhatok. Időszűkében olyan dolgokat is hanyagolni tudok, amik elmulasztása évekkel ezelőtt még elképzelhetetlennek tűntek. Csak tologatom és tologatom magam előtt a megvalósításra váró teendőket, s ez egyre csak halmozódik s egyre nehezebb. Most egy hét szabit kaptam, s próbálok könnyíteni ezen a terhen, meg egy kérést teljesíteni.
 Katalinét, aki sokszor járt Torockón, s annyi csodás képet közölt e faluról és környékéről ezen a blogon, hogy igencsak nagy mulasztásnak éreztem, hogy sosem jártunk még a környékén sem. Mindenképpen pótolni kellett!
Csodás volt. Maga a falu is, ahol mintha megállt volna az idő. Annyira bájos, elragadó maga a falu, a fölé magasodó Székelykő pedig fenséges, tekintélyt parancsoló. A környék bővelkedik természeti látnivalókban és történelmi emlékekben. Kellemesekkel és szívszorítókkal, kezet ökölbe szorításra kényszerítőkkel. De a múlt megváltoztathatatlan. Sajnos a jövő sem biztató...
De jöjjön egy "kis" képes beszámoló, aztán majd bővebben is egyszer, valamikor, de legalábbis szeretném.
Esős, vacak időben utaztunk arra fele, a Vertop-hágón át, az Aranyos völgyén keresztül. Mire megérkeztünk, ránk is esteledett.

Reggel, szállásunk ablakából ez a látvány fogadott:

A Székelykő! Mesét írhatnék róla, és a faluról, de most beszéljenek a képek:

Szállásunk

 Amerre még jártunk:
Torockószentgyörgyi vár:

Nagyenyed

Remete-szoros, a gyerekek kedvence:

Gyulafehérvár:

Detonáták:

Fent

Lent

Tordai-hasadék:

És még mennyi mindenre nem futotta az időnkből! Ebből következik, hogy vissza kell mennünk:-)

Csíksomlyón

Évek óta tervezzük, hogy elvisszük a gyerekeket a csíksomlyói búcsúra. Ezúttal is hosszas menjünk- ne menjünk huzavona után született meg a döntés, hogy útra kelünk. Nővéremékkel együtt. Jól döntöttünk, megérte. Feltöltődve jöttünk vissza, a maradnék -még-néhány-napot közös sóhaj elrebegését követően.
Pénteki napon indultunk, csekély 11 órás út volt Parajdig, ahol Anna néninél szálltunk meg, akinek ezúttal is köszönjük a szíves fogadtatást.
Szinte egész úton esett. Kievickéltünk egyik síró felhő alól, kis idő elteltével újabbra akadtunk. Nem ígért túl sok jót másnapra, s mégis, napsütésre ébredtünk.
Elindultunk Csíksomlyó irányába. Szépen haladtunk is mindaddig, míg Székelyudvarhelyt követően egybefüggő kocsisorban találtuk magunkat. Ami helyenként hosszabb-rövidebb időre megállt. Azt már láttuk, hogy nem fogunk időben odaérni, de közeledve a célhoz, a kocsisor is jobban haladt. Szegény városka, csuda, hogy bírta nyelni azt a rengeteg autót, ami áradt felé. A Kissomlyót és Nagysomlyót, melyek közötti nyeregben kerül megrendezésre a búcsú, már messziről láttuk.

Csodás kilátás nyílt a Csíki-medencére.
Megérkezvén rendőrök terelték a forgalmat, s dicséretükre legyen mondva, a hegyhez viszonylag közelre. Az előre jósolt két óra helyett csupán egy órányit kellett gyalogolnunk, ennek is nagyobb részét a meredek kapaszkodó vette igénybe, a Szent Antal kápolnáig.

A mise már elkezdődött, a Hármashalom-oltár közelében telepedtünk le. Próbáltam követni, de minduntalan elvonta valami a figyelmem. Jó volt ott lenni, látni a felkapaszkodó emberek tömegét, apróságoktól az idősekig, érezni az együvé tartozást, figyelni a sajátjaim rezdüléseit, a lobogó zászlókat, a takaróról minduntalan lemászó csöppséget, a 8-10 gyerekkel letelepedő cigány asszonyt, s találgatni, vajon mind az övé-e.

S milyen érdekes, mennyivel másabb ott énekelni a magyar Himnuszt. Megható, könnyszöktető, felemelő. Miközben itt természetes énekelni, hallani. A Székely Himnusz követte, ami bizony hangosabban szólt. Sajnáltam, hogy vége lett. Maradtam volna még. Visszamennék.

Elindultunk hazafele, első hazánk fele. Zilahon várt unokatestvérem, másnap pedig meglátogattuk Nagymamámat. De erről is írok még.

Naplóféle az Erdélyben töltött napokról. 9. nap

Előző este igyekeztünk jó sokáig ülni a tábortűz körül. Ugyanis ez volt az utolsó. Ilyenkor a jókedv inkább már erőltetett, így volt ez akkor is. Hisz itt kell hagyni a néhány gondtalan napot, a szeretett tájat, a csendet, nyugalmat.

Kis ízelítő a füstből:-) Nem lehetett valami jó illatunk:-)

Reggel aztán várt ránk a nem szeretem összepakolás. Amilyen szívvel-lélekkel csomagolok indulás előtt, annyira fájó a hazafele útra visszarámolni mindent az autóba. De hát nem maradhatunk örökké itt.
Reggeli, sátorbontás, gondos csomagtartóba pakolás, hogy minden beférjen, aztán búcsú a táborhelytől, méltóságos fenyőktől, csobogó pataktól, védelmet nyújtó domboldaltól, irigylésre méltó még maradó sátrazóktól.

Elindultunk. Jó néhányszor visszanéztem, de tényleg menni kellett.
Az igaz, hogy még nem haza, hisz Zilahra mentünk. De az is haza. Szülővárosom.
Úgy terveztük, hogy megállunk a többször meglátogatott Rachitele-i vízesésnél, amit újabban Menyasszonyfátyol-vízesésnek neveznek. Ifjúkorunkban a közelében töltöttünk el egy emlékezetes hetet, a gondtalan diákkor és felelősségteljes felnőttkor határán. Így nagyon szép emlékek fűződnek a tájhoz, amit azóta még néhányszor meglátogattunk.
De addig át kellett vergődni egy nagyon pusztulásra ítélt úton.

Voltak olyan szakaszok, hogy ki kellett szállnunk az autóból, s Férjem lépésben vezette át az autót az irdatlan köves-gödrös úton. Várad felől ehhez képest autópálya volt.
A táj persze szép, lehet legeltetni a szemet.
Aztán lentebb újabb bosszúság. Elkezdték javítani az utat. De olyan szervezetlenül, ami csak ott jellemző. Vagy nem? Na szóval fél út lezárva, mert éppen dolgoznak, előre látni nem lehet, hát lesz, ami lesz,  elindultunk. Persze szemből mindjárt jött a markoló, ami csak itt tudott elmenni. De senki nem állt ott, hogy leállítsa az autósort. Így mondta a magáét a markolós, jó kocsis módjára Férjem is. Az út mellett mélység, korlát semmi, de le kellett húzódni, amennyire lehet. Aztán csak átvergődtünk. Volt még néhány cifra szakasz, de csak elértünk Rachitele-re, ahol a régi, széles, korlát nélküli hídon kellett letérni a vízesés fele.
Annak idején csak a pásztorokkal s egy barlangászcsoporttal találkoztunk. Most a völgy tele van panziókkal, autókkal, sétáló emberekkel. A vízesésnél is nagy tömeg. Csendre, magányra számítottunk. De szép számú csacsogó turistával találkoztunk.
A vízesés az most is gyönyörű. De mégis odalett a varázsa. Jó lett volna tovább sétálni, de úgy döntöttünk, inkább megyünk, legalább a többi maradjon meg olyannak emlékeinkben, amilyen volt.
Pedig minden szikla régi ismerősnek tűnt...

Gyorsan visszafordultunk, s haladtunk Zilah fele.
Bár úgy terveztük, a vízesésnél fogunk ebédelni madárlátta maradékot, de már erre sem volt megfelelő hely. Így távolabb, az út szélén álltunk meg.
Jó lett volna Kalotaszegen is időzni kicsit, de a sofőröknek elegük volt, "otthon" szerettek volna már lenni.

Szelídültek a hegyek, aztán megláttuk a Meszest, s átkelve rajta máris Zilahon voltunk.

S mi volt egyik első dolgunk? Kádban fürdeni:-)
Még néhány napot időztünk itthon, meglátogattuk a rokonok egy részét, Nagymamámat, voltunk a Tordai-hasadéknál és Bonchidán. És vége lett a nyaralásnak. De még fogok írni róla, még van miről:-)