Egy lépéssel tovább

A nagybetűs élet fele.

Csak 8. osztályból ballagott Gergő, mégis nagy lépés ez nekünk.
Enyhe szorongással vártam, illetve nem vártam ezt a napot. Magam sem tudom, mit okolhatok ezért. Összetettnek is mondhatnám az okokat. Úgy tűnt, nem lesz népes vendégsereg (minek is, hisz csak 8-os volt a gyerek), aztán mégis összejött a csapat. Így munka mellett kellett megoldani a kézsülődést. Szépen beosztottam minden délutánra valamit, persze nem alakult semmi sem a terveknek megfelelően. Annyira meleg volt, az pedig nem az én lételemem. Aztán meg -s ez az igazi, amit próbálok elnyomni magamban- el kell engednem egy kicsit a kezét. Talpraesett gyerek, boldogulni fog Ő, de én egy merő aggodalom vagyok. Bízom is benne, mégis ott bujkál. Hazajáró lesz, a csudába is, alig 20 km-re fog ingázni... Nyugtatom s szoktatom magam a gondolathoz.
Már jó ideje elszorult torokkal  gondoltam erre a napra, de sikerült sírás nélkül átvészelnem:-) Néhányszor közel álltam hozzá, de arra gondoltam, hogy Ő nem bánja, hogy tovább kell mennie. Akkor én mit sírdogáljak?
De nem rólam szólt ez a nap.
Annak idején elpanaszoltam az elrontott központi vizsgáját. Emiatt nem sok esélye lett volna a hőn áhított gimibe, ezért sorrendet változtattunk, az esélyesebbnek vélt lett az első. Bár előtte számtalanszor átbeszéltük, mégis megsiratta a lépést. De megnyugodtam, mikor örömmel vette tudomásul, hogy felvették. Holnap megyünk beiratkozni. Nagyon remélem, nem fogom megbánni, hogy rábeszéltem, erre tereltem Őt.
Már megint elkanyarodtam a ballagástól, évzárótól. A ballagók szépek voltak s megilletődöttek. Végigjárták az osztályokat, majd a tornateremben folytatódott az ünnepség. Megható volt, ahogy átadták a zászlót a 7. osztályosoknak, amint virággal köszöntötték a tanárokat, anyukákat, végignézni a kivetítőn, hogyan cseperedtek fel szinte észrevétlenül. Meg hallani a gyerekeim nevét az iskola legjobbjai között:-) A legszebb pedig az volt, amikor kivonulva mindegyikük elengedett 1-1 lufit. Ezzel végleg kirepültek...

 Lassan önvallomással lesz teli ez a blog:-) Most éppen szabadságon vagyok, talán hozok mást is.

Csíksomlyón

Évek óta tervezzük, hogy elvisszük a gyerekeket a csíksomlyói búcsúra. Ezúttal is hosszas menjünk- ne menjünk huzavona után született meg a döntés, hogy útra kelünk. Nővéremékkel együtt. Jól döntöttünk, megérte. Feltöltődve jöttünk vissza, a maradnék -még-néhány-napot közös sóhaj elrebegését követően.
Pénteki napon indultunk, csekély 11 órás út volt Parajdig, ahol Anna néninél szálltunk meg, akinek ezúttal is köszönjük a szíves fogadtatást.
Szinte egész úton esett. Kievickéltünk egyik síró felhő alól, kis idő elteltével újabbra akadtunk. Nem ígért túl sok jót másnapra, s mégis, napsütésre ébredtünk.
Elindultunk Csíksomlyó irányába. Szépen haladtunk is mindaddig, míg Székelyudvarhelyt követően egybefüggő kocsisorban találtuk magunkat. Ami helyenként hosszabb-rövidebb időre megállt. Azt már láttuk, hogy nem fogunk időben odaérni, de közeledve a célhoz, a kocsisor is jobban haladt. Szegény városka, csuda, hogy bírta nyelni azt a rengeteg autót, ami áradt felé. A Kissomlyót és Nagysomlyót, melyek közötti nyeregben kerül megrendezésre a búcsú, már messziről láttuk.

Csodás kilátás nyílt a Csíki-medencére.
Megérkezvén rendőrök terelték a forgalmat, s dicséretükre legyen mondva, a hegyhez viszonylag közelre. Az előre jósolt két óra helyett csupán egy órányit kellett gyalogolnunk, ennek is nagyobb részét a meredek kapaszkodó vette igénybe, a Szent Antal kápolnáig.

A mise már elkezdődött, a Hármashalom-oltár közelében telepedtünk le. Próbáltam követni, de minduntalan elvonta valami a figyelmem. Jó volt ott lenni, látni a felkapaszkodó emberek tömegét, apróságoktól az idősekig, érezni az együvé tartozást, figyelni a sajátjaim rezdüléseit, a lobogó zászlókat, a takaróról minduntalan lemászó csöppséget, a 8-10 gyerekkel letelepedő cigány asszonyt, s találgatni, vajon mind az övé-e.

S milyen érdekes, mennyivel másabb ott énekelni a magyar Himnuszt. Megható, könnyszöktető, felemelő. Miközben itt természetes énekelni, hallani. A Székely Himnusz követte, ami bizony hangosabban szólt. Sajnáltam, hogy vége lett. Maradtam volna még. Visszamennék.

Elindultunk hazafele, első hazánk fele. Zilahon várt unokatestvérem, másnap pedig meglátogattuk Nagymamámat. De erről is írok még.

Anyák napja

Ma reggel, mikor lementem a konyhába, egy nagyon régi anyák napi dalt kezdtem el dúdolni. Csak úgy jött, szerintem még óvodában vagy alsóban tanulhattuk. A teljes szöveg is csak hosszas gondolkodás után jutott eszembe. Így van:

Kis pajtások ünneplőben,

Anyák napja van ma, 

Arcunk rájuk tündököljön, 

Mint az aranyalma.

Kezünkben is rózsa, 

Szívünkben is rózsa, 

Így köszöntsük jó anyánkat

Hajnal kakasszóra.

Még egy dal szövege, ami valamikor régen tanultunk: 

Virágot keresek, virágot keresek,

Kötöm bokrétába.

Annak adom én azt, annak adom én azt, 

Aki nekem drága.

Édesanyám lelkem, tied ez a virág, 

Neked szedtem hajnalban.

A legszebb jutalom, amit érte kapok,

Édesanyám csókja.

Aztán lesurrant a Lányom, kezében az általa készített ajándékokkal, szépen becsomagolva, meg egy szál orgonával. Azért utalt rá, hogy készített nekem valamit, nem bírta magában tartani, mégis megható meglepetés volt. Fiam is jött nemsokára. Ő már nagyosabb meglepit készített:-) Olyan kis drágák!
Íme, az ajándékaim:

Az oviban holnap lesz az anyák napi ünnepély, erre is készültek díszek. Krepp-papírból készült rózsákat bodorgattam. Elvoltam velük egy darabig, de mutatósak lettek.

Nem ezekkel, hanem élő virágokkal, újabbakkal kívánok minden Édesanyának nagyon boldog anyák napját!

Az a fránya központi írásbeli felvételi....

Most nagyon sajnálom a kölyköt. Mármint a Fiamat. Elszúrta, nincs mit szépíteni rajta. Ledöbbentünk, Ő is. Értetlenül nézte a másolatot a dolgozatáról, hogy tudta ezt is elrontani, meg ezt is, meg ez sem jó... Hogy lehet? Én is ezt kérdezem.
 Ez a kétszer háromnegyed óra állt rendelkezésére, hogy számot tegyen mindarról a tudásról, ami 8 év alatt belefért a kobakjába. S ha pont akkor nincs formában? Túlizgulja? Elfigyelmetlenkedi?
Most szítsak benne még nagyobb lelkiismeret-furdalást? Dörgöljem az orra alá, hogy jobban vonzotta a számítógép, mint a gyakorlás? Hogy hajlandó lett volna utolsó napig odázni a felkészülést? Hogy nem hitte el, hogy itt csak magára számíthat?
Behúzott nyakkal árulom el, hogy a 100 elérhető pontszámból Ő mindössze 40-et ért el. Ez gyalázatosan kevés egy majdnem jeles tanulótól. Majdnem, mert azért minden bizonyítványba becsúszott 1-2-3 négyes. Az egyik mindig a matek volt.
Ilyenkor felelőst keres az ember. Nem volt reális az iskola visszajelzése a gyerek tudásáról? Vagy az osztályközösséget hibáztassam, mert az óra nagy része fegyelmezéssel telik? Magamat, mert nem ültem le eleget tanulni a gyerekkel? De mindig oda lyukadok ki, hogy a részigazságok mellett a leginkább felelős az, akinek a kezében volt a toll. Aki nem fogta fel, hogy a jövője múlhat ezen a rövid időn. Hogy ezt a lépést már magának kell megtennie saját jövője érdekében. Hogy ezt most már komolyan kell venni.
Most már felfogta. Csak nehogy késő legyen. Most aztán izgulhatunk, hogy felveszik-e a abba a gimnáziumba, amit kinéztünk. Vagy inkább változtassunk a sorrenden, s jelöljünk meg elsőként egy nekem kevésbé tetsző sulit,  ahova biztosan felveszik? Olyan nehéz... napok óta töröm rajta a fejem, s még nem jutottam dűlőre.
Miről is van szó? Gergő most 8. osztályos, s a középiskolai felvételhez a tanulmányi eredmények mellett döntő szempont a központi írásbeli felvételi vizsgán elért eredmény. Ez matematika és magyar nyelv tárgyakból méri fel a tanulók tudását. Csak. Az egyes középiskolák aztán különböző módon számítják a pontokat. Van, ahol a központi nyom többet a latban, van, ahol a tanulmányi eredmények.
A magyar vizsgafeladatok nem voltak nehezek, de a matek igen. Én magam sem biztos, hogy hibátlanul megoldom 45 perc alatt (tényleg, meg kellene próbálnom). Ráadásul olyan is volt benne, amit nem tanultak. De olyan is, amit igen, és orrvérzésig gyakoroltuk, mégis elrontotta. Meg rá jellemző módon banális dolgokat számolt el. Csak egy tízest nem vett figyelembe. De nincs mit szépíteni, ott, akkor, abból annyira volt képes.
Pedig úgy sajnálom... mikor megnéztük a várható felvételi sorrendet, ott zokogott a vállamon. Mert igencsak hátul kullog, ott, ahol azt tanulhatná, amit szeret. Most már érzi a súlyát... csak nehogy késő legyen.

Hurrá, szünet!

Nem csak a gyerekek várták a vakációt, én is. Igaz, az oviban továbbra is zajlik az élet, de jövő héten és egész augusztusban szabadságon leszek:-) Mennyi mindent terveztem a jövő hétre! Felsorolni is sok lenne. Többek között több blogozást:-)
Azért nem teljesen szünet a szünet, mert van olyan jó szervezőkészségük a döntnököknek, hogy a mai napot  kinevezték tanítás nélküli napnak, holnap lesz a 8. osztályosok ballagása, jövő hét csütörtökön a tanévzáró ünnepség. Hogy mindezt miért nem lehet lezavarni ezen a hétvégén...
Hogy mit kezdenek magukkal a gyerekek a hosszú szabadság alatt? Az elején élvezik a kötelezettségek nélküli létet, aztán jönnek a nagy unatkozások. Hédi naphosszat barátnőzik, ami nem is baj, de Gergő ellenne a laptoppal. No itt kell kemény szabályokat bevezetni. Legyen levegőzés is, olvasás is .
Augusztus első két hetére terveztük a nyaralást, haza megyünk Erdélybe. A Pádis fennsíkon töltünk el egy hetet, 10 napot, ez még változhat. Aztán hazamegyünk Zilahra, meg Dobára Mamához. Ott is jó lenne több időt tölteni, hogy mindenkire jusson idő, mert többnyire csak rohanunk, s előre meghatározott program szerint sorra járjuk a rokonok, ismerősök egy részét.
Keresek néhány képet szülővárosomról meg nagyszüleim kis falujáról.

A régebbi képeket lementettük cd-re, ezt az egyet véletlenül találtam. Sok éve készült Zilah főterén, a Wesselényi-szobor előtt, mely a város egyik nevezetessége. Tervezek egy teljes bejegyzést a városról, akkor előkeresem azokat a képeket.

A többi kép tavaly készült, Kis- illetve Nagydobán, mikor unokatestvérem lagzijára utaztunk haza.  Édesanyám kisdobai, Apukám pedig Nagydoba szülötte. A két falucska szinte összenőve egymással bújik meg a Szilágyság hepehupái között. Gyerekkorunk nyarainak egy részét itt töltöttük, nagyon sok emlék köt oda.

A Kisdobai református templom

Mókusles a nagydobai ház udvarán

Apukám szülőháza, mely lassan az enyészeté lesz, bár nagynénémék próbálják menteni.

A völgyben bújik meg a falu

Egyetlen Nagymamám gyerkőceinkkel, Nővéremmel és jómagammal

Tartalmas hosszú hétvége

Nagyon jól esett ez a kis szünet, főleg így, hogy sikerült összehozni a családot.
Nálunk voltak a testvéreim, ettünk-ittunk, jókat beszélgettünk, barangoltunk a környéken. Persze jó nekünk, ha jobbra megyünk, az Ipolynál kötünk ki, ha pedig balra, a Börzsöny vár ránk. Mivel az idő gyönyörű volt, valósággal csalogatott, mindkettőt megnéztük. Mutatok pár képet:-)

Pici poci:-)

Elindultunk az Ipolyhoz

Hátunk mögé nézve...

Felsál:-)

Nádas

Nemrég még csúszkáltunk itt:-)

Ipoly

Cél: az a csúcs. Végül csak a lábáig mentünk:-)

Itt-ott már zöldül

Gyerkőceink

Az bizony jég!

Az erdő szeme

Csodálatosan kék volt az ég!

Nem mentünk ugyan fel, de megkerültük:-)

Körözött "körítéssel"

Valamikor réges-régen... na jó, csak úgy 10 éve történt.
Férjem távolabb dolgozott, így csak hétvégére járt haza. Hétvégén meg kedves Nagybácsija megkérte, hogy segítsen nekik barátaik balatoni nyaralója körüli munkában. Nekem az volt a kikötésem, minket is vigyen, mármint akkor picur Fiamat és engem. Legalább hétvégén legyünk együtt.
Így mentünk mi is vele.
A most nyílt és hamar barátkozó Fiam akkoriban igencsak nyafka, anyámasszony katonája volt. Ott is bemutatta tudományát, amit a háziasszony nevelési tanácsokkal jutalmazott.  Ő, akinek saját gyereke nincs, csak párjának két példás magaviseletű unokája. Mivel én nem szívleltem meg a tanácsait, nem vette jó néven. Nem lettünk barátnők:-)
Érdekes módon a gyerekeknek nagyon jó antennájuk van a feléjük áradó szeretet érzékeléséhez. Talán emiatt volt, hogy este Fiam nem akart bemenni a házba, hogy végre lefekhessünk. Már mindenki nyugovóra tért, mi még mindig kint ültünk a padon, s győzködtük Gergőt, hogy feküdjünk már le. Nem és nem. Mikor békésen pihegni kezdett az ölemben, tettünk egy próbát. "Nem akarok bemenniiii!"- üvöltötte. Aztán újra elaludt, újabb mozdulat, ébredés... Az üres vízipisztoly oldotta meg a helyzetet, ugyanis arra kapható volt, hogy bemenjünk a fürdőbe megtölteni, onnan már egy lépés volt a nekünk kijelölt szoba.
Másnap lekváros buktát sütöttem, bezsebeltem a dicséreteket, de a fagyos hangulat megmaradt. Azóta még egyszer találkoztunk.
Ez volt a körítés.
A körözötthöz pedig úgy van köze, hogy ekkor ettem először. A háziasszony hozta, azt is elmondta, hogy piacon vett hozzá igazi juhtúrót. Nem kérdeztem meg, hogy készült, csak jól megnéztem. Azóta viszonylag gyakran keverek vacsira, még a gyerkőcök is szeretik.
Az este is ezt ettünk, s mindig eszembe jut róla az az emlékezetes este:-)

Én így készítem: 

Fele-fele arányban juh- és tehéntúrót, egy fej apróra vágott hagymát, ízlés szerint sót, köménymagot (egészet) és pirospaprikát, esetleg apróra vágott zöldpaprikát összekeverek. Ha túl száraz lenne, tejföllel keverem, annyival, hogy kenhető legyen. 

Ünnepekre is készítek néha, akkor TV paprikába töltöm, jól lehűtöm, s karikákra vágva kínálom.

Érdekes módon mifelénk annyi mindent nem készítettek, ami amúgy megszokott, jellegzetes étel a magyar konyhában. Körözöttet sem. De van néhány étel, ami ott készült, másfele nem. Egy részét szoktam főzni, majd bemutatom őket. Ilyen a tojásleves (inkább rántottaleves) meg a rántott krumpli (nam panírozott!). A Szilágyság meglehetősen elszigetelten fejlődött, így lehet, hogy kicsit más a konyhája s szokásai is. Melyek sajnos kihalóban vannak. A mai életvitel nem is kedvez fennmaradásuknak.

Mindjárt újabb körítés lesz belőle:-)