Csak egy kép

Ezt muszáj megmutatnom:-) Könnybe lábadt tőle a szemem...

Hogy miért is? Szülővárosom, Zilah főtérének egy részletét ábrázolja. A szebbik felét. Mert bizony alaposan elcsúfították az egykor kedves, bájos, régi főteret. A képen az egykori  Vigadó épülete látható, a parkban, a fák között a meghurcolt Wesselényi szobor búvik meg, csak a talapzata látszik. A kép jobb oldalán pedig annak az utcának az eleje, amit róttam 27 évig. Háttérben pedig a Meszes vonulata, rajta keresztül vezet az út Kolozsvár fele.
Olyan, amilyen, de mégis itt nőttem fel, s nem számít, hogy szerettem itt élni, vagy sem, de ide köt olyan sok minden, s olyan szívesen térek ide mindig vissza! Pedig egyre kevesebb és kevesebb ismerős arc jön velünk szembe az utcán. Folyton megváltozik valami... De a lényeg ott marad: az utca, ahol a szülői ház kissé átalakított formában ugyan, de ott van, s mindig megnézzük; a főtér, ahol találkoztunk annak idején a város különböző pontjain lakó osztálytársakkal, s amely nevezetességeit előszeretettel mutogatjuk gyerekeinknek; iskolák, boltok, piac, utcák- mind-mind nevezetesek valamiről- , legalábbis az emlékeink számára. S az örök Meszes! Nem a legszebbike az erdélyi hegyeknek, de számunkra igen kedves. Ifjúkorunkban, ha az idő engedte, télen-nyáron a Meszest róttuk. Minden völgye rejtett valami szépséget. Minden patak medrén felfele haladva kisebb-nagyobb vízesésekre leltünk. Legelésző bivalyokat kerülgettünk, szalonnát sütöttünk, somot szedtünk, s olyan gondtalanok voltunk... Csak akkor ezt még nem értékeltük:-)
A képet itt találtam, rögtön el is mentettem magamnak.
Annyit tudnék még mesélni! Tervezem, hogy fogok, de hát az én terveimnek szokása, hogy dugába dőlnek:-)

Ezt a fotót is onnan mentettem, századeleji felvétel lehet a városról. Egyik kedvenc a rengeteg régi fotó közül. Egy diófa alá befér a város:-) Azóta már többszöröse  mint beépítettség, mint lakosság szempontjából. Szemben a két magyar, a római katolikus és a nagyobbik, a  református templom. Ezek uralták a várost. Ma már nem...

Egy kis nyáridéző

Idén is Erdélyben nyaraltunk. A csodálatos Torockót néztem ki úti célul, s nem bántuk meg.
Miért nem írtam eddig róla? Nem volt határozott szándékom. Illetve igen, csak más formában. De időm egyre kevesebb. Nem tudom, hogy csinálom, de egyre kevesebb a szabad időm, amit többek között blogozásra szánhatok. Időszűkében olyan dolgokat is hanyagolni tudok, amik elmulasztása évekkel ezelőtt még elképzelhetetlennek tűntek. Csak tologatom és tologatom magam előtt a megvalósításra váró teendőket, s ez egyre csak halmozódik s egyre nehezebb. Most egy hét szabit kaptam, s próbálok könnyíteni ezen a terhen, meg egy kérést teljesíteni.
 Katalinét, aki sokszor járt Torockón, s annyi csodás képet közölt e faluról és környékéről ezen a blogon, hogy igencsak nagy mulasztásnak éreztem, hogy sosem jártunk még a környékén sem. Mindenképpen pótolni kellett!
Csodás volt. Maga a falu is, ahol mintha megállt volna az idő. Annyira bájos, elragadó maga a falu, a fölé magasodó Székelykő pedig fenséges, tekintélyt parancsoló. A környék bővelkedik természeti látnivalókban és történelmi emlékekben. Kellemesekkel és szívszorítókkal, kezet ökölbe szorításra kényszerítőkkel. De a múlt megváltoztathatatlan. Sajnos a jövő sem biztató...
De jöjjön egy "kis" képes beszámoló, aztán majd bővebben is egyszer, valamikor, de legalábbis szeretném.
Esős, vacak időben utaztunk arra fele, a Vertop-hágón át, az Aranyos völgyén keresztül. Mire megérkeztünk, ránk is esteledett.

Reggel, szállásunk ablakából ez a látvány fogadott:

A Székelykő! Mesét írhatnék róla, és a faluról, de most beszéljenek a képek:

Szállásunk

 Amerre még jártunk:
Torockószentgyörgyi vár:

Nagyenyed

Remete-szoros, a gyerekek kedvence:

Gyulafehérvár:

Detonáták:

Fent

Lent

Tordai-hasadék:

És még mennyi mindenre nem futotta az időnkből! Ebből következik, hogy vissza kell mennünk:-)

Margaréta krepp-papírból

Szakítsam már meg a lelkizős sorozatot. Mára is kijutott ugyan a témából, de érlelem még magamban:-)
Nem manapság készült, az utóbbi időben nem alkottam semmit. Valahogy kimaradt. De most, hogy tombol a szünet -most két hét nekem is kijut belőle-, valamit ki kell találjak a gyerekeknek. Különben képesek egész nap a számítógépet bújni. Bárhogyan is próbálom időkeretek közé szorítani.

Igen kedves volt középiskolai Osztályfőnökünk kedvenc virága volt a margaréta. Leginkább annak örült, ha saját szedésű vadvirággal örvendeztettük meg.
Ezeket nem szedtem, készítettem:-) Így: fehér krepp-papírból csíkot vágtam, összesodortam, alján összekötöttem, ezt követően vágtam be a szirmokat. Középről kifele lapítottam. Sárga papírból hajtogattam-gyűrögettem a közepét, odaragasztottam. Hurkapálcát dugtam a virág összekötött részébe, ezután vontam be zöld krepp-papírcsíkkal. Egy-egy levelet is illesztettem közben a szárra. A szirmokat ceruza segítségével göndörítettem meg kissé, kifele vagy befele.
A "váza" konzervdoboz bevonva, átkötve. S kész is az el nem hervadó virágcsokor:-)

Egy lépéssel tovább

A nagybetűs élet fele.

Csak 8. osztályból ballagott Gergő, mégis nagy lépés ez nekünk.
Enyhe szorongással vártam, illetve nem vártam ezt a napot. Magam sem tudom, mit okolhatok ezért. Összetettnek is mondhatnám az okokat. Úgy tűnt, nem lesz népes vendégsereg (minek is, hisz csak 8-os volt a gyerek), aztán mégis összejött a csapat. Így munka mellett kellett megoldani a kézsülődést. Szépen beosztottam minden délutánra valamit, persze nem alakult semmi sem a terveknek megfelelően. Annyira meleg volt, az pedig nem az én lételemem. Aztán meg -s ez az igazi, amit próbálok elnyomni magamban- el kell engednem egy kicsit a kezét. Talpraesett gyerek, boldogulni fog Ő, de én egy merő aggodalom vagyok. Bízom is benne, mégis ott bujkál. Hazajáró lesz, a csudába is, alig 20 km-re fog ingázni... Nyugtatom s szoktatom magam a gondolathoz.
Már jó ideje elszorult torokkal  gondoltam erre a napra, de sikerült sírás nélkül átvészelnem:-) Néhányszor közel álltam hozzá, de arra gondoltam, hogy Ő nem bánja, hogy tovább kell mennie. Akkor én mit sírdogáljak?
De nem rólam szólt ez a nap.
Annak idején elpanaszoltam az elrontott központi vizsgáját. Emiatt nem sok esélye lett volna a hőn áhított gimibe, ezért sorrendet változtattunk, az esélyesebbnek vélt lett az első. Bár előtte számtalanszor átbeszéltük, mégis megsiratta a lépést. De megnyugodtam, mikor örömmel vette tudomásul, hogy felvették. Holnap megyünk beiratkozni. Nagyon remélem, nem fogom megbánni, hogy rábeszéltem, erre tereltem Őt.
Már megint elkanyarodtam a ballagástól, évzárótól. A ballagók szépek voltak s megilletődöttek. Végigjárták az osztályokat, majd a tornateremben folytatódott az ünnepség. Megható volt, ahogy átadták a zászlót a 7. osztályosoknak, amint virággal köszöntötték a tanárokat, anyukákat, végignézni a kivetítőn, hogyan cseperedtek fel szinte észrevétlenül. Meg hallani a gyerekeim nevét az iskola legjobbjai között:-) A legszebb pedig az volt, amikor kivonulva mindegyikük elengedett 1-1 lufit. Ezzel végleg kirepültek...

 Lassan önvallomással lesz teli ez a blog:-) Most éppen szabadságon vagyok, talán hozok mást is.

Csend

Meglepően nagy a csend a faluban. Máskor ilyentájt, főleg, ha még a nap is süt, csak úgy dübörögnek a motorosok. Most nem. A Duna az oka. Minket ugyan nem fenyeget az ár, de a Duna áradása annyira visszaduzzasztotta a most amúgy is telt medrű Ipolyt, hogy egész az útig terpeszkedett a máskor szerény méretű folyó. Nem is állt meg az út szélén, átcsapott a túloldalra. Így lezárták a Szob fele vezető utat.
Mi ugyan nyugodtan alszunk, de tőlünk 10 kilométerre már nagy a baj. Ismerősünk, aki olyan helyen lakik, ameddig soha nem ment fel a víz, most 20 cm-es vízben tapicskol. Bent a frissen felújított házában. S Ő csak egy a rengeteg ember közül, akiket érint ez a rekord méretű áradás. Sajnálom őket, szörnyű lehet. Elhagyni a biztonságot jelentő otthont, majd visszatérni a levonuló árt követően...
Ugyanakkor minden tiszteletem azoké az embereké, akik önzetlenül kivonultak a gátakra, hogy másokon segíthessenek. Legalábbis megpróbálják.
Nem fogok árvizes képeket feltölteni, abból úgy is van elég. Amúgy sem mentünk fotózni.
Inkább valami vidámabbat. Ma délután sétáltunk egyet, néhány útba eső virágot lefotóztam. No meg egy szőkülő búzatáblát, meg egy vadcseresznyefát. Kóstoltuk is a termését, kissé fanyar, de élvezhető volt.

Csíksomlyón

Évek óta tervezzük, hogy elvisszük a gyerekeket a csíksomlyói búcsúra. Ezúttal is hosszas menjünk- ne menjünk huzavona után született meg a döntés, hogy útra kelünk. Nővéremékkel együtt. Jól döntöttünk, megérte. Feltöltődve jöttünk vissza, a maradnék -még-néhány-napot közös sóhaj elrebegését követően.
Pénteki napon indultunk, csekély 11 órás út volt Parajdig, ahol Anna néninél szálltunk meg, akinek ezúttal is köszönjük a szíves fogadtatást.
Szinte egész úton esett. Kievickéltünk egyik síró felhő alól, kis idő elteltével újabbra akadtunk. Nem ígért túl sok jót másnapra, s mégis, napsütésre ébredtünk.
Elindultunk Csíksomlyó irányába. Szépen haladtunk is mindaddig, míg Székelyudvarhelyt követően egybefüggő kocsisorban találtuk magunkat. Ami helyenként hosszabb-rövidebb időre megállt. Azt már láttuk, hogy nem fogunk időben odaérni, de közeledve a célhoz, a kocsisor is jobban haladt. Szegény városka, csuda, hogy bírta nyelni azt a rengeteg autót, ami áradt felé. A Kissomlyót és Nagysomlyót, melyek közötti nyeregben kerül megrendezésre a búcsú, már messziről láttuk.

Csodás kilátás nyílt a Csíki-medencére.
Megérkezvén rendőrök terelték a forgalmat, s dicséretükre legyen mondva, a hegyhez viszonylag közelre. Az előre jósolt két óra helyett csupán egy órányit kellett gyalogolnunk, ennek is nagyobb részét a meredek kapaszkodó vette igénybe, a Szent Antal kápolnáig.

A mise már elkezdődött, a Hármashalom-oltár közelében telepedtünk le. Próbáltam követni, de minduntalan elvonta valami a figyelmem. Jó volt ott lenni, látni a felkapaszkodó emberek tömegét, apróságoktól az idősekig, érezni az együvé tartozást, figyelni a sajátjaim rezdüléseit, a lobogó zászlókat, a takaróról minduntalan lemászó csöppséget, a 8-10 gyerekkel letelepedő cigány asszonyt, s találgatni, vajon mind az övé-e.

S milyen érdekes, mennyivel másabb ott énekelni a magyar Himnuszt. Megható, könnyszöktető, felemelő. Miközben itt természetes énekelni, hallani. A Székely Himnusz követte, ami bizony hangosabban szólt. Sajnáltam, hogy vége lett. Maradtam volna még. Visszamennék.

Elindultunk hazafele, első hazánk fele. Zilahon várt unokatestvérem, másnap pedig meglátogattuk Nagymamámat. De erről is írok még.