Kis ízelítő a füstből:-) Nem lehetett valami jó illatunk:-)
Reggeli, sátorbontás, gondos csomagtartóba pakolás, hogy minden beférjen, aztán búcsú a táborhelytől, méltóságos fenyőktől, csobogó pataktól, védelmet nyújtó domboldaltól, irigylésre méltó még maradó sátrazóktól.
Elindultunk. Jó néhányszor visszanéztem, de tényleg menni kellett.
Az igaz, hogy még nem haza, hisz Zilahra mentünk. De az is haza. Szülővárosom.
Úgy terveztük, hogy megállunk a többször meglátogatott Rachitele-i vízesésnél, amit újabban Menyasszonyfátyol-vízesésnek neveznek. Ifjúkorunkban a közelében töltöttünk el egy emlékezetes hetet, a gondtalan diákkor és felelősségteljes felnőttkor határán. Így nagyon szép emlékek fűződnek a tájhoz, amit azóta még néhányszor meglátogattunk.
De addig át kellett vergődni egy nagyon pusztulásra ítélt úton.
Voltak olyan szakaszok, hogy ki kellett szállnunk az autóból, s Férjem lépésben vezette át az autót az irdatlan köves-gödrös úton. Várad felől ehhez képest autópálya volt.
A táj persze szép, lehet legeltetni a szemet.
Aztán lentebb újabb bosszúság. Elkezdték javítani az utat. De olyan szervezetlenül, ami csak ott jellemző. Vagy nem? Na szóval fél út lezárva, mert éppen dolgoznak, előre látni nem lehet, hát lesz, ami lesz, elindultunk. Persze szemből mindjárt jött a markoló, ami csak itt tudott elmenni. De senki nem állt ott, hogy leállítsa az autósort. Így mondta a magáét a markolós, jó kocsis módjára Férjem is. Az út mellett mélység, korlát semmi, de le kellett húzódni, amennyire lehet. Aztán csak átvergődtünk. Volt még néhány cifra szakasz, de csak elértünk Rachitele-re, ahol a régi, széles, korlát nélküli hídon kellett letérni a vízesés fele.
Annak idején csak a pásztorokkal s egy barlangászcsoporttal találkoztunk. Most a völgy tele van panziókkal, autókkal, sétáló emberekkel. A vízesésnél is nagy tömeg. Csendre, magányra számítottunk. De szép számú csacsogó turistával találkoztunk.
A vízesés az most is gyönyörű. De mégis odalett a varázsa. Jó lett volna tovább sétálni, de úgy döntöttünk, inkább megyünk, legalább a többi maradjon meg olyannak emlékeinkben, amilyen volt.
Pedig minden szikla régi ismerősnek tűnt...
Gyorsan visszafordultunk, s haladtunk Zilah fele.
Bár úgy terveztük, a vízesésnél fogunk ebédelni madárlátta maradékot, de már erre sem volt megfelelő hely. Így távolabb, az út szélén álltunk meg.
Jó lett volna Kalotaszegen is időzni kicsit, de a sofőröknek elegük volt, "otthon" szerettek volna már lenni.
Szelídültek a hegyek, aztán megláttuk a Meszest, s átkelve rajta máris Zilahon voltunk.
S mi volt egyik első dolgunk? Kádban fürdeni:-)
Még néhány napot időztünk itthon, meglátogattuk a rokonok egy részét, Nagymamámat, voltunk a Tordai-hasadéknál és Bonchidán. És vége lett a nyaralásnak. De még fogok írni róla, még van miről:-)